Chapter Eleven

Farkasok odakint

Hétfőn legszívesebben fel sem keltem volna. Félálomban megfordultam az ágyban, mikor éreztem, hogy egy forró test simul a hátamhoz, majd pár másodpercet követően valaki puszit lehelt a nyakamba.

- Ébresztő, Hercegnőm! – búgta Paul és ujjaival a hajamat birizgálta.

- Szia! – mosolyodtam el a tőlem telhető módon ilyen korai órában. – Nem akarok felkelni…

- Felőlem… - kuncogott. – Én szívesen ágyban maradok veled, kicsim.

- Azt tudom – felkönyököltem és puszit nyomtam Paul szájára.

A telefonom kijelzője fél hetet mutatott. Ideje felébrednem. Lassan és bizonytalan mozgással kikecmeregtem a puha, meleg ágyikómból és összeszedtem a cuccaimat. A reggeli tusolás frissítően hatott rám. Fürdőköpenyben lekóboroltam a konyhába, ahol Emily készítette a reggelinket. Sam és Paul az asztalnál ültek.

- Ma ezek szerint bevisz valaki az egyetemre? – kérdeztem álmosan és sikertelenül elnyomtam egy ásítást.

- Én viszlek el – mondta Paul, aki nem nézett ki annyira fáradtnak.

- Jó.

Mivel a reggeli utam meg volt tervezve, nyugodtan megittam a kávémat és megettem a rántottát baconszalonnával. Utána a szobámban magamra kaptam egy szürke farmert és egy szürke-lila kötött pulcsit. A reggeli csípős hidegben hamar dideregni kezdtem, pedig Paul fűtött a kocsiban. Pault nem zavarta a hideg, de ezt már megszoktam Samtől. Úgy tűnik, ezért is jó farkasnak lenni.

Az egyetem utcájába érve Paul elkísért a pékségbe, ahol megvettem az aznapi kajaadagomat.

Mikor végzel? – nézett rám Paul, miközben eltettem a pékárut a táskámba.

-         Hát, olyan 4 óra felé. Utána kiszaladok valahogy Rómeóhoz.

-         Érted jövök négyre, aztán kiviszlek hozzá.

-         Tényleg? Ó, köszi! Imádlak!

Tőlem szokatlan hévvel a nyakába ugrottam, de ő egyáltalán nem bánta, sőt. Örömmel viszonozta a csókjaimat. Elég nehéznek tűnt elválni tőle, mert annyira szerettem volna az egész napot vele tölteni, és csak Vele.

Délután négyig szenvedtem az egyetemen. Minden egyes előadás órákig tartott és az anyagok sem érdekeltek. A műszaki ismeretek totál sötétség, szóval már régen feladtam a küzdelmet, hogy rábírjam magamat a megértésére. A fonalat is elvesztettem, no meg Paul körül forogtak a gondolataim. Ez lenne a szerelem? Azt is észrevettem, hogy sokszor mosolygok a semmin, majd rájövök, hogy Paul járt az eszemben. Mint egy szerelmes tini, komolyan mondom.

Amint az óra elütötte a négyet, rohamléptekben igyekeztem le a lépcsőkön. Annyira azonban nem rohantam, mert a lépcsők eléggé egyenetlenek, egyik kisebb a másiknál, így baromi könnyű lezúgni az emeletekről. Felrántottam a szabadba nyíló ajtót és kiléptem az utcára. Tekintetem villámgyorsan pásztázta át a környéket, és a parkolóban a kocsijának támaszkodva ott állt Ő. Rézbőrén táncoltak a napsugarak, miközben csillogó szemekkel és dögös vigyorral az arcán nézett rám. Farmert és egy vékony fekete kabátot viselt edzőcipővel.

Megvártam, míg két autó elmegy, aztán átszaladtam az úton, egyenesen a Farkasom védelmező karjaiba.

- Helló, szívem! – búgta Paul. – Na, ennyire hiányoztam?

- Fejezd be! – megböktem a bordái között. – Ha te nem hiányoltál, akkor én megyek!

Eltoltam magamat tőle és felháborodást színlelve elfordultam. Erre megragadott, és nekiperdített a kocsinak. Ajkai forrón tapadtak az enyéimre, miközben két keze a derekamon siklott fel-le. Ujjaimmal beletúrtam fekete hajába.

- Menjünk – nyögtem, a levegőből kifogyva.

- Máris indulunk.

Bepattantunk a kocsiba és Paul először hazavitt. Ott átöltöztem és megkajáltunk. Sam szintén otthon bütykölt valamit a kocsiján, Emily pedig a házimunkát végezte.

- Em, nem jössz? – kérdeztem a nőtől. – Leápolhatnál egy-két lovat, ha szeretnéd, persze.

- De, megyek! Jól esne egy kis kikapcsolódás.

Amíg Emily elmosogatott az én segítségemmel, addig Paul Sammel beszélt valamiről a ház előtt. Aztán Em felszaladt az emeletre, hogy felvegyen valami olyan ruhát, ami kényelmes és ami piszkos lehet.

Paul készségesen elfuvarozott Dave kis farmjára. A háziak éppen szalmabálákat hordtak az istálló elé. A nagy bálák görgetésébe mi is besegítettünk. Paul mellettem görgette a szalmabálát, és nekem szinte alig kellett megerőltetnem magamat, hála Paul erejének.

10 perccel később kihoztam Rómeót a patamosóba, Emily kapott egy nyugodt lovat, amin lehet gyakorolni. A nő egészen ügyesen ápolta a pej lovat, bár a pata kikaparásánál ott álltam mellette.

- Jó, visszavisszük Kobit a bokszba, mert nemsokára Dave felül rá. Kihozunk egy másikat, én pedig felülök Rómeóra – mondtam.

- Jó.

Emily szépen nekilátott egy pej tarka heréltnek, Johnny-nak az ápolásához. Paul vele volt, mert én Rómeót lovagoltam a pályán. Drága lovam az elején nem igen akart lendületesen menni, pár átmenetnél megakadt és egyszer ellenszegült is. A hibák korrigálása és egy kis összeszedés után Rómeónak szárat adtam, hogy kinyújtsa a nyakát és megszáradjon. Az edzés közepe táján Emily végzett Johnny-val, és miután bevezette a lovat bokszába, Paullal együtt nézték a lovaglásomat. Főként Emily számára magyaráztam, hogy mit csinálok, hogyan és miért, de azért Paul is figyelt. Bár ő inkább engem figyelt, nem azt, hogy hogyan lovagolok.

Ezzel elment az idő, a visszautat sötétben tettük meg.

- Mikor mész ki? – fordultam Paulhoz a ház előtt.

- Úgy másfél óra múlva indulunk Sammel. Ha nem bánod, addig maradnék.

- Miért bánnám? – vigyorogtam és bementem a házba. – Em, felmegyünk a szobámba! Gyere!

Paul utánam jött. Leültem az ágyra, Paul gyorsan becsukta az ajtót és elvágódott az ágyon. Közben engem is magával húzott, így egymás mellett feküdtünk. Pár percig egyikünk sem szólalt meg, aztán Paul fölém hajolt. Vágyakozó arckifejezéssel csókolt meg és nem adta jelét, hogy egyhamar meg akarja szakítani csókjaink áradatát. Sajnos a levegő hamarabb kifogyott, de egy-két perc múlva Paul ismét megostromolt. A másfél óra ilyen módon telt el, és nem eszméltünk csak, csak miután Sam dörömbölt az ajtómon.

- Ideje menni, Paul! Vége a turbékolásnak.

- Mintha ő nem ezt tenné Emily-vel előttünk – mormolta Paul és kelletlenül felkelt az ágyról. Válaszul kuncogtam egyet és lekísértem az én különleges páromat. Majdnem elnevettem magam, mert a földszinten Sam és Emily éppen a szokásos búcsú ceremóniát tartották.

- Megmondtam, tessék – vigyorgott Paul gúnyosan és kisétált a verandára.

- Hagyd már! – mondtam. – Mindig ez fog menni?

- Mi? – nézett rám Paul értetlenül.

- Hát, tudod. Csomót járőröztök, fáradtak vagytok…

- Ja, nem. Egy ideig még eltarthat, de nem lesz mindig ilyen zsúfolt a napunk. Köszönd a drága vámpíroknak és Bellának!

- Indulhatunk? – lépett mellém Sam Paulra szegezve a tekintetét.

- Naná – horkantott Paul és egy gyors csókot nyomott a számra. – Viszlát, Hercegnőm! Aludj jól!

- Szia, én hős Farkasom – mosolyogtam. – Vigyázz magadra!

A két indián bevetette magát az erdő sötét mélységébe. Emily-vel nem maradtunk fent sokáig, mert nekem másnap óráim lesznek.

Reggel – már ha a fél hatos kelést annak lehet nevezni -, Emily kedves ébresztésére riadtam fel.

- Nyugi, én vagyok! Kelni kell – szólt Em.

- Ó, te vagy az… - felültem és megvakartam a fejemet. – Rémálmom volt. Azt álmodtam, hogy nagyiék régi házában aludtam, de valami felébresztett. A földszinten egy fiatal férfi állt. Az arcát egy kis fény világította meg. A húgomat maga előtt tartotta, és azt mondta, elrabol minket. Én beszaladtam a fürdőszobába és előkotortam a mobilomat. Az ajtón lévő lyukon lestem ki, ezalatt hívtam a rendőrséget, de a férfi meghallotta és betörte az ajtót. Aztán felriadtam.

- Az a lényeg. Szörnyű álom lehetett. Készítettem reggelit, egyél, és elfelejted az álmot – azzal Emily kiment a szobából.

Valóban, a finom reggeli kitörölte a fejemből a rémálmot, így az aznapi három órámon ezen nem járt az eszem. Órák után siettem Rómeóhoz. Emily-vel mentünk, mert Emily futószáron lovagolt az egyik legmegbízhatóbb lovon. Segítettem Dave-nek egy fiatal lovat futószáron megjáratni, egy másikat szabadon ugrattuk. Emily szorgalmasan tette a dolgát, már amit tudott, de azt ügyesen végezte. Jól elfáradtunk, és a vacsorakészítés hirtelen nehéznek tűnt. A falka nálunk evett, szóval nagy mennyiséget kellett főzünk. A fiúk humora és jókedve azonban átlendített a holtponton. Kb. este 9 felé a kis falka felkerekedett szokásos útjára.

- Paul, holnaptól muszáj lesz elmagyaráznod a műszakit, mert nem értem –mondtam neki, mielőtt elindult volna.

- Tudom. Meglesz, kicsim – kacsintott rám a csibész vigyorával.

A falka a következő napokban rengeteg időt töltött odakint, és kezdtünk aggódni, hogy valami baj lehet. Ráadásul a fiúk olyan kimerülten tértek haza, hogy nem volt szívünk faggatni őket. De Emily-vel kitartóak vagyunk, szóval kivárjuk a megfelelő pillanatot. Sam is szinte csak enni és aludni járt haza, Paul szintúgy. Láthatóan volt valami, mert feszülten viselkedtek.

Mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, hogy Paul ennyire kész, eszembe jutott, hogy az is nagy szó, hogy velem alszik, amikor tud. Éjjel átölel és érzem, hogy szeret. Ez nem elég? Mit akarok még?

oOoOoOoO

Hosszas idő után megírtam az új fejit, remélem tetszik és bocsi a sok késésért!!!!! Következő fejezet bármikor lehet. Pussz minden kedves olvasómnak :-)

Chapter Ten

Sajnálom...

A délelőtti borús idő nem kedvezett amúgy is rosszkedvemnek. A nagyi természetesen folyamatosan zsibongott és csacsogott, ám Sam és Emily egészen jól viselték. Én kevésbé. Felmenekültem a szobámba ebéd előtt azzal az ürüggyel, hogy fáj a fejem. Odafent egy ideig zenét hallgattam fülhallgatón keresztül, weblapokat böngésztem és Paul-on járat az agyam.

Pipa rám, ezt tudom. Hogy milyen könnyen bocsát meg? Az majd kiderül.

Az óráknak tűnő ebédet követően felhívtam Dave-et, hogy ma nem tudok elmenni Rómeóhoz, mert más dolgom van. Miután felöltöztem és egy csattal lazán feltűztem hosszú hajamat, leszaladtam a földszintre.

A nagyi meghökkenten meredt rám a gyorsaságom láttán, de nem törődtem vele.

- El kell mennem hozzá. Most – mondtam Samnek.

- Rendben. Elviszlek – bólintott és az anyja felé fordult. – Kyrát gyorsan elviszem valakihez, hogy beszéljen vele, aztán jövök vissza. Emily veled marad. Sietek.

- Köszi – szóltam, miközben belebújtam a csizmámba, amiről két bojt lógott le.

Bepattantam Sam kocsijába és Sam ismeretlen utakon elfuvarozott Paul házához.

-         Majd hívlak, ha kell még egy fuvar – mondtam a kocsiból kiszállva.

-         Sok sikert! – mosolygott a férfi, aztán elhajtott.

Nagyot lélegeztem a csípős hidegből. A ház fából és némi kőből készült, kicsit kopottas, régi stílusú, de nem rossz. Vacogva felléptem a hosszú verandára, ami a ház egyik oldalán végigfutott, és egyenesen az ajtóhoz léptem. Határozottan bekopogtam és vártam. Semmi válasz. Ismét kopogtam. Semmi.

-         Paul, engedj be, rohadt hideg van idekint! – mondtam hangosan kopogás közben.

Kezdtem azt hinni, nincs itthon, de mihelyst elfordultam, kinyílt az ajtó. Paul fáradt szemekkel nézett.

-         Szia – szóltam. – Öhm, szeretnék bocsánatot kérni, azért jöttem. Zavarok?

-         Nem, csak aludtam – válaszolt.

-         Beengednél? – kérdeztem. – Mert ha megfagyok, akkor nem fogok tudni bocsánatot kérni, és ki kell olvasztanod a…

-         Gyere.

-         Ó, kösz.

Beléptem a faházba és kibújtam a kabátomból és a csizmámból.

-         Szép házad van. Egyedül élsz, igaz? – nézelődtem.

-         Aha, egyedül. Apám máshol kapott állást, és ott ismét rátalált a szerelem.

A nappali nagyon hangulatos volt. A kandallóban lobogott a tűz. A nappaliból három ajtó nyílt: egy a hálóba, gondolom, egy a konyhába és egy a fürdőszobába. Az egész ház illett hozzá.

Paul szótlanul leült a régi bőrkanapéra. Én a kanapé másik végébe ültem és lázasan próbáltam összeszedni magamat.

-         Szóval – hebegtem -, én bocsánatot szeretnék kérni tőled, mert tudom, hogy utálod Bellát és megértem. De én éltem a rezervátumon kívül elég sok ideig, és külső szemlélőként máshogy látom a dolgokat, mint ti. Meg érdekeltek a vámpírok is, bevallom, de az nem bűn. Na de a lényeg, hogy többet nem találkozom Bellával, ha arra kérsz. És bocsáss meg.

Hát, ezt jól elhadartam. Lehet, hogy nem is értette, annyira gyorsan mondtam. Szánva-bánva, bűntudatosan pillantottam rá, ő pedig elgondolkozva bámult a szemembe. Most találja ki az ítéletet… Belül könyörögtem, hogy béküljünk ki, mert szeretem őt, és nem akarom elveszíteni az egyetlen férfit, aki törődik velem.

Azt remélte, mindjárt megszólal, de nem így történt. Néma csendben ücsörgött a kanapén.

-         Paul? – kérdeztem halkan, reménykedve.

Mivel nem volt hajlandó megszólalni, a sírás határán állva felálltam és kapkodva magamra rángattam a kabátomat és a barna csizmámat. Megfogtam a kilincset, de két forró, erős kéz ragadott meg a derekamnál és megperdített. Mélyen belenéztem Paul szemébe, miközben karjai körém fonódtak, aztán a következő pillanatban megcsókolt. A csókja olyan heves volt, hogy meg kellett benne kapaszkodnom, különben ott helyben összerogyok.

A kabát hamar rám melegedett, bár ez nemcsak attól volt, hogy mégsem mentem ki a hidegbe. Elhúzódtam Paultól és levettem azt, amit az imént vettem fel. Paul megfogta a kezem és a kanapéhoz masírozott, ahol leültetett, majd újra csókolni kezdett.

Teljesen elgyengültem tőle és egyre lejjebb csúsztam a bőrkanapén, míg ő egyre jobban fölém került. Az a nyavalyás csat persze nyomta a fejemet, ezért egy mozdulattal kiráncigáltam a hajamból. Kezei fel-le siklottak az oldalamon, majd felbátorodva bekúsztak a felsőm alá és finoman cirógatni kezdte a hasamat.

Különös érzes volt, hiszen eddig nem volt ilyenben részem. Énem egy kis darabja ijedten húzta össze magát, de az agyam és a testem nem tiltakozott, sőt. A vérem dübörgött az ereimben, ahogy Paul apró csókokat lehelt a nyakam hajlatába. Akaratlanul is felsóhajtottam és ujjaimat beletúrtam rövid hajába. Kis idő múlva ajkai ismét az enyéimre siklottak. Úgy éreztem, soha nem akarom abbahagyni, de szerencsére semmi jelét nem adta ilyesminek.

A vele eltöltött idő maga volt a mennyország. Nem is tudom, mennyi idő telt el, mikor szétváltunk. Felültem.

- Ezek szerint nem haragszol? – tudakoltam.

- Nem – felelte Paul. – Rád nem.

- Akkor jó.

Ezek után csak bámultuk a tüzet, Paul átölelt, én szorosan hozzábújtam. Semmi más nem érdekelt a világon. Boldogan elmosolyodtam. Olyan jó érzés volt vele lenni, tudni, hogy valaki mégis szeret, hogy a múltamról el is felejtkeztem.

- Nem szeretnél itt aludni? – kérdezte Paul csintalan mosollyal.

- Nem. Még nem. De azért kösz, hogy felajánlottad.

- Tudod, te vagy az első lány, akiért bármit megtennék. Nagyon szeretlek, szívem.

- Én is téged – suttogtam. Minden erőmmel megpróbáltam visszatartani a könnyeimet, kevés sikerrel. A forró könnyek patakokban csorogtak le az orcámon, az államon és végig a nyakamon.

Paul értetlenül nézett rám, talán egy kicsit ijedten.

- Mi a baj, kicsim? – kérdezte az arcomat cirógatva.

- Csak… - zokogtam, de nem tudtam folytatni. Előregörnyedtem, arcomat a két tenyerembe fektetve és sírtam.

Percekig csak zokogtam, megállíthatatlanul. Paul megpróbált megnyugtatni és átölelve csitított. Mikor az érzelmeimen tudtam annyira uralkodni, hogy tudjak beszélni, halkan belevágtam:

- Tudod, mielőtt idejöttem, Miamiban éltem. A húgom sorra hozta a fiúkat, akik szépnek találták őt. 16 évesen már komolyabb kapcsolatai voltak. Az első napon, mikor találkozott a második fiújával, elmentek az állatkertbe meg minden. Annyira boldognak tűntek, hogy számomra elviselhetetlen volt otthon ülni. De nem volt más választásom. Csak sírni tudtam, semmi többet. Aztán jött anyám, neki is lett pasija és szeretői. A húgom és anyám is boldogok voltak, szerelmesek. Engem viszont kerültek az emberek, folyton bántottak, idegenek köptek le az utcán és beszóltak. Az iskolából is ki kellett venni a többiek miatt. Azt hittem, középsuliban minden jobb lesz, de nem. Jött utána az egyetem, én pedig annyira jutottam, hogy már mesterien alkalmazom az álarcaimat. Vannak barátaim, senki nem szólnak be, pozitív visszajelzéseket kapok, de senkinek sem kellettem. Tudod, milyen érzés ez? Csak a lovak tartottak életben, őértük küzdöttem végig minden egyes rohadt napot.

Paul hallgatott és arcára fájdalmas kifejezés ült ki. Sam említette, hogy mennyire megviseli őket az, ha életük szerelme szenved. És most Paul is szenvedett, mintha átélné az összes fájdalmamat.

- A szívem pokolian fájt legbelül, nem is tudom leírni. Otthon magányos voltam, mindig visszahúzódtam a szobámba, vagy elmentem az istállóba. Ha párokat láttam az utcán, legszívesebben kiugrottam volna egy autó elé. És nem volt elég az utcán látni és hallani a szerelmet, még otthon is el kellett viselnem. A kapcsolatom megromlott anyámmal és a húgommal. Szerencsére az egyetem miatt ide jöhettem. Miután megérkeztem, már jobban éreztem magam. Itt Sam és Emily elfogadtak, szeretnek és élhetem az életemet. Persze éjszakánként sokszor érzem magam egyedül az ágyamban, és ez is rossz érzés. Úgy éreztem, a magány megöl. De felbukkantál te és annyira máshogy viselkedtél velem. Először megijedtem, de már elmúlt. Ma én is boldognak érzem magam, Paul.

Paul nem tudott erre mit felelni, de nem is kellett. Nagyokat nyelt és igyekezett felfogni mindazt a szenvedést és kínt, amit idáig átéltem. Végül szorosan magához húzott és kétségbeesetten ölelt. Arcát a hajamba temette. Újra elsírtam magamat és hozzábújtam, hogy érezzem forró bőrét. Nem számított az idő és a tér, csak az, hogy együtt legyünk.

Odakint sötét volt, mikor kibontakoztam Paul szorításából. Letöröltem a könnyeimet és a tűzbe meredtem.

- Hazavinnél? – kérdeztem halkan.

- Persze, kincsem.

Pár perc alatt összeszedtük magunkat és beültünk a kocsiba. Samékhez az utat néma csendben tettük meg. Paul még mindig lesújtottnak tűnt.

Aztán Paul leállította a motort Sam háza előtt. Nem mozdult és én sem.

- Paul? – ejtettem ki nevét megint, már másodszor aznap.

Paul vett egy mély lélegzetet.

- Miért bántak így veled…? – suttogta, majd hangosabban folytatta. – Nem tudom, de most azonnal megölném az összes nyomorultat. Mindet. Mindenkit, aki bántott. Hogy tehették ezt veled? Te nem ezt érdemelted. Te annál ezerszer jobb ember vagy, Kyra.

Paul remegni kezdett, a kocsi egyre jobban rezgett a dühétől. Gyorsan kipattantam a kocsiból, mielőtt baj történt volna. Paul is kiugrott a kocsiból, de azzal a lendülettel eltűnt és helyette egy óriási szürke bundájú farkas fogott talajt. A farkas berohant az erdőbe, miközben morgó hangokat hallatott.

Az ajtó kivágódott és Sam futott le a lépcsőn, Emilyvel a nyomában.

- Mi történt? – nézett rám Sam ugrásra készen.

- Elmeséltem neki az életemet. Erre dühös lett és átváltozott.

- Utána megyek, ti menjetek be a házba!

A házban lezuttyantam a kanapéra és szomorúan piszkáltam a körmömet.

- Nagyanyád holnap reggel megy haza. Jelenleg lefeküdt pihenni – mondta Emily.

- Ühümm. Felmegyek és lefürdöm.

A fürdőszobában levetkőztem és beálltam a zuhany alá. A forró víz égetett, de nem érdekelt. Most erre volt szükségem. A víz összeolvadt a könnyeimmel és elnyomta a sírás hangját. Közel 20 percig áztam a tusolóban, majd belebújtam egy egyszerű piros pizsamába. A tükörbe nézve egy kisírt szemű lány nézett vissza rám, akit megviselt az élete. Undorodva elfordultam és lementem vacsorázni. Emily készített sonkás rántottát és forró csokit. A forró csoki legördült a gyomromba, amitől kicsit jobban éreztem magam.

- Lefekszem – közöltem az indián nővel.

De két lépcsőfok után megtorpantam, mert kinyílt az ajtó és belépett rajta Sam és Paul. Paul rögtön hozzám sietett, én pedig átöleltem.

- Veled maradok ma este – jelentette ki Paul.

Szó nélkül felmentem a szobámba és nyomban ágyba bújtam. A mai érzelmi kitörés megviselt testileg és lelkileg is. Paul bebújt mellém, szépen betakart, míg én fejemet a karja fölé fektettem. Másik kezével átfogott és finoman simogatott. Puszikat lehelt a homlokomra és a hajamra. Az első este, mikor velem volt az, akit szerettem és aki szeretett. Sohasem merültem még álomba ezzel az örömteli tudattal.

oOoOoOoO

A 10. fejezet elég borúsra sikerült, de most így érzek és ezt volt legkönnyebb leírnom. Puszi